Sokáig gondolkodtam azon, hogyan segítsek magamon. Ha magamban tartom, a lelki sérülésem hamarosan manifesztálódik. Így is, csak talán a rombolás lesz kisebb.
9 éve élek párkapcsolatban. Fizikai erőszak nincs, lelki terror pedig mindennapos. Az önbecsülésem soha nem volt egészségesnek mondható, köszönhetően annak, hogy mindkét szülőm alkoholista volt, gyerekkoromban a pia miatti verekedések és veszekedések az életünk részei voltak.
Néhány emlék, ami most hirtelen eszembe jut: apu részegen ordítozik anyuval, én a szobámban az asztal alá bújva befogom a fülem, hogy ne halljam. Nem akarom hallani a kiabálást sem, és az utána következő dulakodás, verekedés hangfoszlányait sem.
A szomszédok összesúgtak a hátunk mögött mindig, adnék egy huszast azért, hogy megtudjam, mit gondoltak a szüleimről, és rólunk. Nyílt titok volt az otthoni fizikai erőszak. Anyu nem volt mindig alkoholista, a körülmények, és az, hogy képtelen volt belőle kilépni 16 éven keresztül...ez tette azzá. Hogy ő miért lett ilyen? Fogalmam sincs, mert a papám jó ember volt. A mamám kevésbé, lehetséges, hogy ő okozott anyunak lelki és fizikai erőszakot. Ezt már nem fogom megtudni, mert anyu tini koromban belehalt a piálásba, mamámmal pedig soha nem lehetett erről beszélni, és több mint tíz éve már ő sincs közöttünk.
Ilyen környezetben felnőve, tudva, hogy az emberek mit gondolnak rólunk, az önbizalmam nem fejlődött rendesen. Amúgy sem voltam átlagos lány, a szemét gyerekek egyébként is kötekedtek velem, de ezt otthon el sem mondhattam, mert senki sem figyelt rám. Ezt igazából soha nem is tudtam megbeszélni senkivel. Most már jóval 30-on túl vagyok, de még mindig fájnak a régi sebek. Még mindig azt gondolom magamról, hogy egy senki vagyok, és persze idővel a dolgaim is mindig úgy alakulnak. Pedig többre vagyok hivatott, de már annyira elfáradtam, hogy már mozdulni is képtelen vagyok.
A férfi, akivel élek, 9 éve van velem. Minden szépen indult, aztán fél év múlva kezdődtek az első terrorizálások. A legelső, amire emlékszem az, hogy egy darab szarnak nevezett, és státusz szimbólumnak az autót, amit vettem részletre. Vidéken élt akkoriban, Pesttől úgy 100 km-re, azt hiszem. Ahhoz, hogy találkozni tudjunk, nem ártott, ha van egy autóm, amivel mobilisabb vagyok, mint vonattal, vagy busszal. Szerettem volna, ha felnéz rám, hogy milyen fasza csaj vagyok, aki tudja őt hozni-vinni, és bármiben lehet rá számítani. Volt munkám, tudtam fizetni a részleteket. Ebben az időben költözött hozzám, és a munkahelyem az egyik napról a másikra csődbe ment, nem fizettek. Válság is kezdődött, így másik munkahelyet nem igazán lehetett találni. Jött a pénztelenség, ő nem dolgozott, aztán jött egy kétszázezres csekk, amit az autó miatt be kellett fizetni. Itt volt az első üvöltés, telefon falhoz vágása, és leszerencsétlenezés. Szerinte státusz-szimbólumként vettem az autót, és most a lakás helyett is arra fogom költeni az összes pénzem. Pedig Isten lássa lelkem, az autót azért vettem, hogy őt hozni-vinni tudjam, és hogy ne legyen akadálya annak, hogy találkozni tudjak vele. Itt basztam el. Amikor egy ilyen üvöltő-roham után nem küldtem el. Pedig ez 8,5 éve volt. Azóta pedig szinte mindennapos az ilyen jellegű üvöltés, piti dolgok miatt. Olyan piti dolgok miatt, amire más legyintene. Ő nem. Ő üvölt, teljesen kikel magából, mindenért én vagyok a hibás, soha nem is voltam jó. Semmire nem vagyok jó. Ma épp még a hangom is irritálja. És egyszerűen képtelen vagyok kilépni belőle. Talán ez a blog segít feldolgozni ezt a sok megaláztatást, és segít abban, hogy lépjek.
